A valódi értékek szép sorban tűnnek el,
Nézd a sok majmot: Facebook-on ünnepel...
Nézd a sok majmot: Facebook-on ünnepel...
Te bele szoktál gondolni abba, hogy mit miért teszel?! Úgy értem, hogy szoktak érdekelni akár a saját szokásaid miértjei?! A miértjei, tehát az értelme. Az, hogy mit miért teszel. Ez most a karácsonyról jutott eszembe. (Milyen fura, hogy erről nekem ilyesmi jut eszembe…) Szóval, gondolj csak bele, hogy számodra mit jelent egy ünnep. Nem csak a Karácsony, az összes! Csak gondolj bele, hogy Te miként éled meg az ünnepet, hogy miként ünnepelsz, ha úgy tetszik! Felfogod? Nem hiszem… Ha felfognád, biztosan nem csinálnád. Vegyük például a Karácsonyt, épp aktuális. Karácsonykor az ember előbb írja ki a saját Facebook oldalára a jól ismert (és másoktól lopott) „Boldog Karácsonyt minden ismerősömnek!” sablonos maszlagot, minthogy ezt valóban meg is tenné. Ma már az emberek többsége nem kíván boldog Karácsonyt. Nem és kész! Persze, kiírja a hülye közösségi oldalának az üzenő falára, de azt nem azért teszi, mert így gondolja. Ezt azért teszi, mert ez a szokás, és mert nem akar deviánsan eltérni a megszokott társadalmi konvencióktól: Próbálja tehát, elkerülni, hogy a hülye ismerősei – aki ezt szintén ugyanezért teszik meg – ne mondhassák el róla, hogy „Nézd, mekkora bunkó! Még csak az üzenő falára sem írta ki – ahogy szokás!” Hát, nekem épp ezzel van bajom. A hülye szokásokkal. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb hülye, még ebbe a teljesen értelmetlen szokásba sem hajlandó semmi egyediséget vinni. Nem fogalmaznak egyedien, nem fordítanak időt arra, hogy legalább annak a látszatát keltsék, hogy ezt Ők tényleg komolyan is kívánják. Bebizonyítsam?! Számold össze, hány ismerősöd üzenő falán díszeleg a „Boldog Karácsonyt!” maszlag! Szerinted boldog Karácsonyt, kívánni, csak ezzel a 2 szóval lehet?! Ugyan… Kicsit foglalkozni kell vele ugyan, kicsit gondolkozni rajta, némi erőfeszítést tenni, munkát fektetni bele…abba, hogy hitelessé váljon az, amit Te kívánsz. A többség ezzel nem foglalkozik. Ezzel mindig is bajom volt. Az illemhazugságokkal. A többség most úgy gondolná, hogy annyira görcsösen lázadok az emberi normák ellen, hogy már ebbe is belekötök. Az én véleményem azonban más. Az én véleményem az, hogy a többség ma már annyira beleolvad ebbe a szép nagy instant elhülyülésbe, hogy már észre sem veszi, hogy abnormális szokásokat vesz fel és egymást csitítja, amikor mindenkinek ordítani kellene. Olyan ez nálam, mint mondjuk a születésnapok. Sőt, nálam minden olyan esemény az, ahol a köszöntés boldogság kívánással kezdődik. Szeretem követni azt, ami a saját tetteim szándéka, mert abban hiszek, hogy ez teszi hitelessé. Éppen ezért, ha én valakinek boldog – bármit – kívánok, akkor azt őszintén teszem. Azt akarom, hogy valóban boldogságot éljen át. Még akkor is, ha erre esélye sincs, még akkor is felhívom, szánok rá 20 másodpercet és néhány forintot arra, hogy legalább halljam a meglepődését, a meghatódását. Ez sem örök boldogság…de mindenképp igazibb, tetten érhetőbb, tapinthatóbb, mint az a két sor egy teljesen semleges felületen. Természetesen én sem hívok fel mindenkit, magam is irkálok Facebook-ra, amikor az időm vagy a hangulatom (vagy egyszerűen az adott fél telefonszámának a nem ismerete) nem teszi lehetővé az ilyen 1 perces hívásokat, DE amikor erre kényszerülök, akkor arra nagyon kényesen oda szoktam figyelni, hogy amit írok, az őszinte legyen, egyedi és érezhető általa, hogy komolyan gondolom! A mai világban ezt már nagyon kevesen tartják fontosnak. Ez igazából a többség számára egyfajta teher: Gyorsan túl kell esni rajta, hogy ne lehessen rásütni a „De tapintatlan bunkó vagy! Hát, még ennyire sem vagy képes?!” címet. S a többség egy csomó baromságra képes a saját komfortérzete megóvása érdekében. Logikus gondolkozásra természetesen nem, hiszen épp ezt helyettesíti az értelmetlen hülye szokások felvételével. Gondolj csak bele: Neked szerinted – őszintén – hányan kívántak boldog Karácsonyt az elmúlt 2 nap alatt?! Őszintén! Nem csak úgy oda írva, hanem aki akár egy pillanatra is megállt és őszintén dobbant egyet érted a szíve! Tévedsz! Még annál is kevesebbnek… Boldog Karácsony a Facebook-on?! Idióták…
A rendőrség szívózik, a hivatal ingerült,
És mindenki utál, ha valami sikerül…
Ennek ellenére egyébként, mostanában kifejezetten jól mennek a dolgaim. Azt hiszem, hogy végre révbe értem, ami a munkát illeti. Annyi minden voltam én már, hogy azt hiszem az intelligenciám léte, avagy hiánya, épp ebből fakad, hogy tudom, mihez vagyok teljesen hülye. S amiben annak érzem magam, abban nem okoskodok. Nem mindegy, hogy az okos hülyéskedik, vagy a hülye okoskodik ugyanis. Vért izzadtam, mire rájöttem erre. A saját kudarcaim által, a saját bőrömön tapasztalva. Sok olyan munkát végeztem eddig, amire nem vagyok büszke, mégis nagyon hasznos volt a mentális fejlődésem tekintetében. A kommunikáció mindig is nagyon izgatott. Annak tudása, hogy a lehető legpontosabban fejezhessem ki magam. Ha az ember jól ki tudja fejezni magát, az nagyon sokat könnyíthet az életén. Éveket töltöttem ebben a szakmában s mégsem érzem magam még profinak. Tagadhatatlan, hogy sokkal többet tudok erről, mint egy átlagember, de minél jobban kiábrándít az átlagműveltség a béke feneke alatti léte, annál elszántabbá válok a tanulásban. Most azonban úgy éreztem elérkeztem arra a pontra, amikor váltanom kell. Az utolsó munkámat súlyos deficittel zártam. Több mint 100.000 forintom – tulajdonképpen az egyhavi fizetésem – lóg a levegőben, mert a volt főnökeim egészen egyszerűen úgy döntöttek, hogy sem a kolléganőmet, sem pedig engem nem fizetnek ki. Pusztán csak azért, mert ezt megtehetik. S ami, az egészben a legszebb, hogy ma Magyarországon, ezt tulajdonképpen valóban megtehetik. Mikor elmeséltem a történetet a Rendőrségen, a vizsgáló tiszte feljebb tolta az orrán a szemüveget, majd annyit kérdezett: „Na jó, de ebben hol a bűncselekmény?!” Hát, maga annak ténye, hogy 1 hónapnyi munkánk után, egész egyszerűen nem adják ide a fizetésünket. „Hát, az nem bűncselekmény.” ANYÁD! Mivel a jó magyar Rendőrség tulajdonképpen visszadobta az ügyet, nem tehettem mást, felkerestem a NAV-ot és a munkaügyi bíróságot. Érdekes élményben volt részem a NAV-nál. A vallomásom felvétele közben buzgón jegyzetelt az egyik vizsgálótiszt, a kettő közül. Nem értettem. Az alig 3 órás vallomásom után csak annyit mondott: 6. Hat? – kérdezem meglepve. „Igen, 6. Ennyi ponton tudunk vádat emelni ellenük. Eddig! Aztán a nyomozás során lehet, hogy ez a szám még emelkedni fog…” Hmm, maguk aztán nem egy Rendőrség! – mondtam poénkodva, mire a másik úriember, szigorú hanghordozással dörrent fel: „Az állam soha nem hagyja a magáét! Soha! Ezt sokan elfelejtik…” Az pedig, hogy se engem, sem a kolléganőmet nem jelentettek be, az adó és egyéb más járulékok kiesése az államnak. „S aki egy ilyen bűncselekmény kapcsán a hivatal látókörébe kerül, arra attól fogva folyamatosan odafigyelünk.” – folytatta a férfi. Az arra történő érdeklődésemet, hogy mégis mire számíthatok, elég gyorsan rövidre zárták: „Egyelőre semmire. Őket viszont kihallgatjuk, aztán ha a meséjük nagyban eltér majd az önök vallomásaitól, akkor megkezdődnek a házkutatások, a kapcsolati rendszerük feltérképezése, mert az ilyen bűncselekmények elkövetői általában a saját családjukat és a közvetlen baráti körüket is bevonják az ilyen csalásokba.” Nem mondom, hogy megnyugodtam ezek után, mert a fizetésünket nagy valószínűleg már az életbe nem látjuk viszont, de azt meg kell, mondjam, hogy kifejezetten tetszett a vizsgálótisztek elszántsága. Ha a Rendőrség ennyire töketlen, az állam dobermannjai majd teszik a dolgukat. A munkaügyi bíróságon egyébként ennyire nem voltak ennyire szigorúak, ott csak sztoikus nyugalommal közölte az egyik hölgy, hogy egyre többen csinálnak ilyesmit a munkavállalókkal, mert egyre többen hiszik azt, hogy azért mert a Rendőrség ezzel külön – még – nem foglalkozik, azért már meg is úszhatják, mert a becsapott munkavállalók a Rendőrség passzivitása után inkább feladják és hagyják veszni az igazukat és a pénzüket is. Szóval, ott szinte büszkék voltak rám, hogy éltem az állampolgári jogaimmal és nem nyelek le ilyesmit. Az egészben egyébként egyetlen nehezítő körülmény volt: Maga a kolléganőm, akit ugyan úgy becsaptak, mint engem. Igaz, neki nem ekkora összege veszett oda, de ha ekkora veszett volna, se hiszem, hogy túl aktív szerepet vállalt volna ezeknek a szemeteknek a lekapcsolásában, hiszen szegénynek jól telebeszélte a fejét mindkét volt főnök, hogy bizony őket is jól megbünteti majd a NAV, ha kiderül, hogy feketén vállalt munkát. Ez volt az első, amire rákérdeztem. Írásos formában is megkaptam a NAV ezzel kapcsolatos hivatalos állásfoglalását. Ebben tájékoztatnak arról, hogy a magyar törvények szerint, ha egy bűncselekményről maga jóhiszemű elkövető ad érdemi tájékoztatást a nyomozóhatóságoknak (segíti tehát a nyomozást és az ügy felderítését) akkor annak a büntetése korlátlanul enyhíthető. Ami, a magyar joggyakorlatban azt jelenti, hogy nem lesz felelősségre vonva az a munkavállaló, aki bejelentés nélkül dolgozott úgy, hogy a főnökség előtte hetekig ígérgették neki, hogy be lesznek jelentve. Mindig a súlyosabb bűncselekmény a fontosabb ugyanis. Ennek értelmében a munkáltatóknak azonnal be kell jelentenie mindenkit. Tehát, azonnal! A próbaidő első napjától már! Akkor is, ha nem felel meg a munkavállaló a próbaidő alatt, akkor is, ha olyan tehetségtelen, hogy 5 perc után haza zavarják: AKKOR IS! Amennyiben ez nem történik meg, nem jelentik be, akkor a munkavállaló bűncselekményt követ el. Ebből egyetlen módon menekülhet meg, ha Ő maga jelzi ezt a NAV felé. Nem kell aggódni, nem fog kiderülni, mert ez teljesen anonim módon történik, épp azért, hogy a munkáltatók ne élhessenek vissza a munkavállalók védtelenségével. Velem, amúgy nagyon emberére akadt ez a két bolond „főnök” mert engem az ilyenek csak még elszántabbá tesznek. Iszonyatos módon kiműveltem magam ezen a területen és úgy olvastam ki két 300 oldalas szakkönyvet, hogy észre sem vettem. Gyakorlatilag tökéletesen esélytelenek, még akkor is, ha én a majdani tárgyaláson egyetlen kukkot sem szólnék. Ebből ugyanis sehol nincs kiút. Az államnak ezt lehetetlen kimagyarázni. Ebben nincs enyhítő körülmény, ami miatt az állam elnézné, hogy loptak tőle. Hát, 5 gyerekes családokat lakoltatnak ki az utcára +5 fokban, s akkor majd épp Velük tesznek kivételt?! Ijesztő, milyen naiv és ostoba tud lenni az ember… Két emberről van szó egyébként. Az egyik az a tökéletes rakás szerencsétlenség. Biztosan egyből beugrik mindenkinek erről egy karakter. Van egy kis pénze és azt hiszi, sebezhetetlenné teszi ez az állapot, de ha mellé csapnál, már abba is belehalna. De az a típus, akinek még gimiben sem kellett borotválkoznia és nagy valószínűséggel, hogy ha gyereke van, az is csak azért lehet, mert a párja elrontotta a védekezést. De már ha ránézel, sem nézed ki belőle, hogy képes lenne megenni egy nagy tányér pörköltet, nem még, hogy gyereket is csináljon. A másik pedig a tökéletes lúzer. Hosszas spórolások közepette vett magának – részletre – egy láthatóan erősen használt Audit, s ezzel legalább látszólag képes kompenzálni a saját intim méreteit. Az a fajta örök vesztes, akinél otthon még a saját TV-jének a távirányítója is nagyobb, mint az Ő saját farka. Viszont cserébe mutathatja, hogy Ő ám Audi-val jár TEHÁT nyilvánvalóan Ő egy komoly és fontos ember. Látta vagy negyvenszer a Keresztapát, mert csak ez az egy filmjük volt meg otthon VHS-en, éppen ezért bármikor képes belőle bármelyik leszámolás jelenetből idézni. Miközben ugye Ő magát is valami iszonyatos veszélyes embernek képzeli, aki még csak egy tisztességes halálos fenyegetést sem tud megírni sms-ben helyesírási hibák nélkül. Szóval, két ilyen iszonyatosan komoly ember képtelen kifizetni nekem 100.000 forintot. Óriási, nem?! Természetesen itt én magam is felelősnek és hibásnak tekintem. Már az első hazugságaik alkalmával üvöltött bennem a vészcsengő, de figyelmen kívül hagytam, mert azzal nyugtatgattam magam, hogy csak rémeket látok és ezek is csak paranoid képzelgések. Hát, nem azok voltak. Az ilyen pofonok után tanulom meg általában, hogy mindig figyelnem kell az ösztöneimre. Hiszen azok még sosem csaptak be, én viszont eddig mindig megjártam, hogy önkényesen hagytam figyelmen kívül a szavukat. Az egyébként, a legnagyobb szerencséje ennek a két bolondnak, hogy már nem olyan életvitelt élek, amit olyan 4 – 5 éve. Akkor ugyanis, mindenfajta lelkiismeret-furdalás nélkül félholtra verettem volna mindkettőt. Olyan kapcsolatrendszerem volt akkoriban, az ilyesmi egyáltalán nem vetett fel sem bennem, sem bennük morális kérdéseket. Vannak ugyanis embertípusok, akik egészen egyszerűen nem értenek másból. Csak ezen a nevetségesen primitív nyelven. Szóval, ez után döntöttem úgy, hogy hátat fordítok a kommunikációnak. Jelenleg a vendéglátóiparban tanulom az alapokat. S azt hiszem ez lesz az utolsó munkahelyem. Szeretem csinálni és az eddigi elismerések alapján, még talán tudom is csinálni. Persze, rengeteget kell még tanulnom, de már így is úgy érzem, mintha 10 éve lennék benne. Iszonyatosan összetett és bonyolult ez még nekem, de ez teszi az egészet olyan érdekessé. Minden egyes nap tanulok valami újat. S ahhoz képest, hogy az életbe nem ittam még kávét, mostanra szinte zsigeri pontossággal készítem el a legösszetettebb receptekkel rendelkező kávékat is. S nem utolsósorban motivál az elégedett vendégek mosolya. A borravaló annyira nem izgat még – talán, mert még nem látom át teljesen ennek a világnak a működését – de valahogy nekem nincs attól kedvem jobban végezni a munkámat, hogy egy – egy vendégtől 600 – 700 forintokat kapok pluszba, egyfajta elégedettségi gesztusként. Nagyon hülyén fog hangzani, de – egyelőre – engem a vezetői elismerés motivál. Amikor a feletteseim veszik észre, hogy valamit jól csinálok, amikor az üzletlánc tulajdonosa kifejezetten miattam ( ! ) utazik el hozzánk, hogy gratuláljon a munkámról érkezett vendégek elégedettsége miatt. Katartikus élmény az ilyesmi számomra. S amikor a kollégáimon látom, hogy ez nem valami sablon gesztus, mert ilyesmi tényleg nem hétköznapi a cég életében. Igaz, talán az sem, hogy a vendégek elégedettek annyira a munkámmal, hogy ezt meg is írják a vezetőségnek…
Nem olyan nagyok ám, az elkövetett hibák,
Hisz csak anyád rühell, nem az egész világ…
Játszunk most el a gondolattal, hogy Te egy felnőtt ember vagy! Legyél, mondjuk, egy felnőtt Nő! Sőt, a stílusosság kedvéért, legyél egyenesen egy anyuka! Egy olyan anyuka, akinek már a gyermekei felnőttek és akár már ki is repülhettek volna, de mégsem. Tegyük fel azt is, hogy van egy lányod, aki jelenleg egy olyan embert hisz a párjának, aki Neked személy szerint, nem szimpatikus. Te mit tennél?! Erre a kérdésre 3 válaszlehetőség közül választhatsz! 1, Semmit. Ez az Ő élete s bár az én gyermekem, joga van a magánéletéhez. 2, Természetesen mindenképp megpróbálnám a rendelkezésemre álló eszközeimmel meggyőzni arról, hogy rossz irányban halad és szépen visszaterelgetni az általam helyesnek vélt útra. 3. Próbálom kideríteni magamban, hogy mi miatt nem szimpatikus az illető és igyekszem ezzel a lányom helyzetét a lehető legkevésbé megnehezíteni. Na? Melyiket választanád?! Én, személy szerint, az 1 és a 3 választ vélem helyesnek. Sőt, igazából valahogy a kettő köztit. Nem biztos, hogy helyesen, mert még sosem voltam anya és, ha mindent jól csinálok, soha nem is leszek, de azt gondolom, hogy egy jó anya, semmi esetre sem próbálja irányítani a lánya ízlését vagy kezdi bírálni és kritizálni a meghozott döntéseit. Akkor sem, ha netán nem ért vele egyet. (Nem beszélve arról, hogy ugye az egészséges esetben a lány, nem az anyja ízlésének megfelelő párt választ magának. Mondom: Egészséges esetben!) Biztos, nagyon nehéz lehet – bizonyos embertípusoknak – hogy ne tegyenek meg olyasmiket, amikre szinte ösztönös késztetést éreznek. Ilyen például ez is, hogy ne avatkozzunk bele a gyerekünk párkapcsolatába, hogy lehessen magánélete. Egyáltalán magánélete. Hiszen, maga a fogalom is ezt jelenti: Magán – élet! Ez az egyik legalapvetőbb szülői hiba, hogy azt képzelik be a szülők, hogy amíg a gyerekük otthon lakik, addig tulajdonképpen a gyerek, mint önmaga, egyfajta tulajdont képez. A gyerek mindene! A tettei, a gondolatai, a döntései, minden! Mert ugye „amíg az én kenyeremet eszed, addig…” – a szokásos hülye elcsépelt maszlag. Tudjátok…olyan, ez, mint a tisztelet. A tisztelet kérdését is előszeretettel értelmezik félre a szülők. Szerintük a tisztelet jár nekik, mert „amíg az én kenyeremet eszed, addig…” – tudjátok a folytatást. Az én véleményem ezzel szembe helyezkedik. Szerintem a tisztelet kiérdemlés kérdése – nem kizsarolásé. A legtöbb gyerek nem azért költözik el ma már otthonról, mert megérett az önálló életre. A legtöbb gyerek tulajdonképpen ezek elől az agyon ismételt hatalmas érzelmi zsarolások ellen nem tud védekezni, így egészen egyszerűen elmenekül a közegből, ahol ezzel rendszeresen találkoznia kell. A hülye szülő pedig ekkor kihúzza magát és azt mondja: „Na, végre kirepült a gyerek, mert én tisztességesen felneveltem TEHÁT én jó szülő vagyok!” Nyilván, azt általában egy gyerek sem osztja meg vele utólag, hogy ezzel nem annyira ért egyet, hiszen akkor már pont, hogy elkerülni próbálják a konfliktusokat, nem pedig generálni azokat. Rengetegszer néztem már végig ilyen helyzeteket. Rengetegszer! Aztán ennek még van a megspékelt verziója is, amikor anyuci, nem csak simán nem tartja tiszteletben a magánélet szentségét és képtelen felfogni, hogy vannak dolgok, amikhez egészen egyszerűen nincs köze – még akkor sem, ha Ő már hű, de hány éves és hű, de hány gyereket nevelt fel – de egyszerűen képtelen vállalni a véleményét az előtt, akiről azokat megfogalmazza. Nem mutat (jó) példát, felnőtt – komoly felnőttként és nem a célszemélynek közli a kivetnivalóit, hanem az ennél sokkal kényelmesebb módját választva, alattomos módon a háttérből szurkálgatja a saját lányát a hülyeségeivel, abban reménykedve, hogy fáj ez majd neki előbb – utóbb annyira, hogy engedjen a nyomásnak. Ezt tartom az egyik leggerinctelenebb és legocsmányabb eljárásnak. Engem nem igazán neveltek a saját szüleim, de azt külön nevelés nélkül is megtanultam, hogy ha valakivel – vagy valakinek a valamijével – bajom van, akkor szépen elé kell állni, és a szemébe kell mondani. Oké, kell hozzá némi bátorság, de szerintem ez még akkor is sokkal tisztességesebb, mint az, hogy hátulról, aljas módon mérgezni a saját lánya boldogságát. Ez nem igazságos, nem tisztességes és erkölcsileg nem helyes! Vicces, hogy épp én emlegetem az erkölcsi tartást?! Épp azért számít ez nekem ennyire, mert évekig nem érdekelt. Sokkal jobban szeretek méltó ellenféllel küzdeni, mint olyanokkal, akik csalnak. Ilyenkor automatikusan mindig eszembe jut 1 – 2 anyósvicc, ami teljesen nyilvánvalóan nem ok nélkül keletkezett külön műfajként a humorban. Engem egyébként az önmagában véve sosem zavart, ha nem voltam szimpatikus az aktuális párom anyának. Ez sosem érdekelt, hogy elnyerem-e anyuci szimpátiáját. (Lehet, ez is a vademberi mivoltomból fakad, nem tudom…) Abban hiszek ugyanis, hogy én a lányába szerettem bele, nem az anyába. Oké, nyilván jár vele automatikusan az anyából is egy darab, ezt én értem, na de az egy darab legyen már akkor az ég szerelmére, ne az egész anyja! Voltak már barátnőim és találkoztam már nem egy lányos anyukával. A tapasztalataim azt bizonyítják, hogy azok, akik közülük vették a fáradtságot maguknak, hogy kicsit megismerhessenek, azok az esetek 90%-ában megkedveltek. Akik nem kedveltek meg, azért nem mert a saját sztereotípiáik foglyai voltak. Az teljesen érthető és még számomra is elfogadható tézis, hogy egy normális anya a legjobbat szeretné a lányának. Itt szoktak azonban félresiklani a dolgok, amikor az anyák azt hiszik, hogy az Ő lányuknak az a legjobb, aki a leggazdagabb. Hiszen – szerinte – a lányának, csak akkor lehet jövője, csak akkor nem kell majd semmiben hiányt szenvednie, nélkülöznie. Bizonyos anyák miért erre játszanak?! Miért nem arra, hogy a lányuk megfelelően legyen nevelve, hogy tisztességesen dolgozzon és képes legyen önmagát is eltartani akár?! Elképzeltek valami milliomos csemetét a család szemefénye mellé, és ha esetleg valami véletlennek köszönhetően nem ilyet találtak a lányuk mellett az ágyban, akkor hatalmas patáliát csaptak – hiszen, ez minden olyasmit megsértett, amikben hittek, amit elvártak a lányuktól. (Most…most kb. ilyesmi történik velem amúgy pont.) Biztos jön majd, hogy – már megint – igazságtalan vagyok, de az ember nem éppen igaz vagy hamis kérdéskörökben él meg élményeket az a helyzet. A legjobban nem a szimpátia hiánya zavar. Ez egyáltalán nem zavar. A legjobban az zavar, hogy felsőbbrendűbbnek állítják be magukat ezek az emberek. S ezt imádják! Ki ne szeretne jobbnak tűnni az ellenfeleitől?! Az azonban, hogy valaki jobbnak tűnik, még nem jelenti azt, hogy jobb is! Nem vagyok szent – sosem tagadtam – de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem szentek az ilyen emberek sem! S ha nem lennék lusta erre pocsékolni legalább 9 percet az időmből, én is elő tudnék ásni a múltjukból olyan foltokat, amikkel Ők sem szívesen büszkélkednek. Sőt, 9 perc még sok is lenne, mikor már eszembe jutott csak 4 ilyen, amíg az előző mondatot leírtam. Olyanok, amiket én sosem tennék, s amiket én is simán el tudnék ítélni nagyon látványosan úgy, hogy egyenesen szentnek tűnjek az ilyesmik mellett. Sokan megtesznek ilyeneket. Sokan vágnak vissza így. Legtöbben végső elkeseredésükben, míg másokat szórakoztat az ilyesmi. Én akár mindkettővel egyszerre is magyarázhatnám, ha tenném, de nem teszem. Miért nem teszem…azért nem teszem, mert az ilyen adok – kapok, vezetnek olyan családi konfliktusokhoz, ahol bizonyos emberek akár évekig nem szólnak egymáshoz. Ami nálam ugyanazon a szánalmas és primitív szinten van, mint amikor a rokonok marakodni kezdenek valamelyik elhunytjuk örökségén. Van erre egy ide vágó példám! Jó néhány éve (2007) a TV2 egyik újonnan induló show műsorában szerepeltem. Tulajdonképpen egy átverés áldozata lettem. Azzal a dumával hívtak fel, hogy az előző hónapban tragikus és brutális körülmények között meggyilkolt fotómodell ismerősömről szóló beszélgetős műsorba kéne kifejtenem az előzőekben már a napilapokban megjelent véleményem az ügyről. Úgy éreztem, itt lesz esélyem felhívni a sok agyatlan liba figyelmét arra, hogy az éjszakai élet milyen veszélyeket hordoz magában. A felvétel azonban nem erről szólt, hanem az egykori munkatársam sajátos bosszújaként teljesedett ki. Mikor tudatosult bennem, hogy a műsor tulajdonképpen nem is arról szól, ami miatt engem oda hívtak, elhagytam a stúdiót. Ez később a felvételeken úgy látszik, mintha a felelősségre vonás elől próbálnék menekülni, pedig csak egyszerűen nem volt erőm akkor – talpig gyászban – ehhez a cirkuszhoz. Az ominózus adást az összes létező helyen letiltottam, ennek ellenére leadták. (Ennek később az lett a következménye, hogy eljárást indítottam a csatorna, a műsor szerkesztősége és a főszerkesztő ellen, amit mindet meg is nyertem s a műsorvezetőt nyilvános elnézéskérésre, a csatornát pedig a magyar televíziózás történelmében addig példátlan 12 órán át tartó ( ! ) elsötítésre ítélték.) Jogilag megnyertem tehát az összes fórumon ezt a csatát, de azt a morális kárt sosem lesz képes egyetlen bíróság sem megtéríteni nekem, amit akkor és az óta éltem át. Előszeretettel posztolták akkoriban gyakorlatilag az összes versem alá az ominózus felvételeket, ahol remegve az idegtől keresem, a kijáratot a stúdióból úgy tűnve mintha csak elfutni próbálnék a helyembe hozott „igazság” elől. Ez a videó azóta is elérhető és a mai napig is előszeretettel nyúlnak vissza érte, hogy szemléltessék, mekkora szörnyeteg is vagyok én valójában. A dolog pikantériája, hogy addigra mikorra megnyertem a pereket, már a kutya sem emlékezett rá, hogy pontosan miről is szólnak a Blikk meg a Bors „precedensértékű ítélet született a TV2 ellen” című címlapjai és, hogy mégis mi a franc is történt a TV2-n, ami miatt most ezt a sötét képernyőt kell bámulniuk déltől éjfélig. Mostanra már azonban vagyok annyira rutinos, hogy ha belinkelik ezt a videómat, én már csak válaszként belinkelem azt a videót, ahol a TV2 képernyőjén ott virít a műsor címe, a leadás időpontja és a lényeg, hogy a bírósági ítélet szerint az ott elhangzott valótlan ( ! ) információkkal megsértették a becsületemet, valótlan képet próbáltak kialakítani rólam és ugyancsak valótlanul bűncselekmény elkövetőjeként tüntettek fel. A mai napig is belebotlok néha olyan szituációkba, ahol ez felhozódik, de ma már nem kell magyarázkodnom miatta, mert aki egy kicsit megpiszkálja a felszínét annak, amibe botlott, az azonnal rátalál arra, ami – helyettem is – bizonyítja a talált tartalom valótlanságát. A lényeg tehát csupán annyi, hogy az dobja rám az első követ, aki világ életében úgy élt, ahogyan azt Ő másoktól is elvárja!
Te azt hiszed, annyi vagyok, amennyinek láthatsz,
Itt nincs menekvés: Csak magadnak árthatsz…
Itt nincs menekvés: Csak magadnak árthatsz…
A következő fejezet témája, szinte önként kínálja fel magát. Hiszen, mi lehet a következménye egy ilyen szülői magatartással megtámogatott nevelésnek, ugye?! Az már nagyon hamar kiderült, hogy a jelenlegi párom és én nem csak két teljesen különböző ember vagyunk, de egyenesen két abszolút különböző világ. Jelenleg ott tartunk, hogy az örömeink a konfliktusok szünetében születnek a konfliktusaink hiánya miatt. A konfliktusaink pedig?! Hm…hát, ez a legjobb! Eleinte azzal nyugtatgattam magam, hogy ez biztos csak az egymástól teljesen elrugaszkodó értékrendbeli különbségek miatt alakulnak ki. Mára azonban felismertem, hogy a konfliktusainknak ahhoz semmi köze. Ha ugyanis tényleg ennyire különbözne az értékrendünk, az már egészen egyszerűen nem lenne emberi. A szó legszorosabb értelmében. Abból például rendszeresen születnek viták – s most nagyon kapaszkodjon meg az olvasó – hogy én nem olyan hangnemben írom, amit írok, mint ahogyan az elvárás lenne! Mintha az írás olyan sok hangot hordozna magában. Abban nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy pontosan ki tudom fejezni magam és az érzelmeimet. Nálam nincs olyan, hogy valaki félreért. Ha igen, az esetleg évente egyszer fordul elő, de szerencsére nem kell magyarázgatnom hosszú perceken át azt, amit megértetni próbálok. Ez gyakran esik rosszul kb. mindenkinek. Én ugyanis, ha meg akarok bántani valakit, megteszem. Nem kerülgetem, nem utalgatok rá, nem teszek kedves megjegyzéseket, hanem általában oda szúrok, ahol a legjobban fáj. Igen, tudjuk…mert egy rohadék vagyok. A dolog másik oldala azonban senkinek nem szokott feltűnni: Ennek az ellenkezője! Az, ahogy örömet okozok. Ha örömet okozok, szeretem azt úgy, hogy az egyfajta emlék legyen. Egy jó emlék. Úgyis olyan ritka az ilyesmi velem kapcsolatosan. Ritkán okozok örömet, de amikor igen, akkor az általában tisztességes nyomot hagy. Legalább akkorát, mint a seb, amikor ennek az ellenkezőjét akarom. Miért nem okozok akkor gyakrabban örömet?! Ez egy zseniális kérdés! – nem hiába magamnak tettem fel most is. Örömet okozni – számomra – sokkal könnyebb, mint fájdalmat. Komolyan. Sokkal könnyebben – és szívesebben – okozok örömet bárkinek, mint sértem vérig és haragítom magamra. Akkor miért nem azt csinálom, ha ez olyan egyszerű, igaz? Azért, mert örömet okozni személyesen tudok. Úgy értem, igazi örömet okozni, csak és kizárólag személyesen tudok. Nem írásban, nem online, nem telefonon, nem idióta közösségi oldalakon: Személyesen. Na, most ez egy olyan típusú távkapcsolatban, amilyenben mi részt veszünk, ugye ez elég ritka dolog. Találkozunk havonta egyszer HA én cserébe egész hónapban jó kisfiú voltam, mindenben egyetértettem, mosolyogtam, amikor elvárták, szomorkodtam, amikor azt illett és soha egyetlen egyszer sem – tényleg sem véletlenül vagy akár tévedésből sem – semmilyen körülmények között nem fogalmaztam meg olyan véleményt, ami a pároméval szembe helyezkedett volna. Neki ugyanis úgynevezett kedvének kell, hogy hozzám legyen. Arra, hogy kíváncsi legyen rám. Szerinte ez maga a szerelem. Szerintem meg ez a hobbi. A szerelem szerintem ennek az ellenkezője, hogy akkor vagyok rá csak igazán kíváncsi, ha valamimmel nem ért egyet! Na, nála ez nem szerelem kódnév alatt fut, hanem az "ellenségeskedő félremagyarázás"-on. Mégis szeretem Őt. S onnan tudom, hogy ennek ellenére is megdobban a szívem miatta, érte, általa. A legutóbbi konfliktusunk is egy nagyon érdekes tartalommal bírt. Véleménye szerint, nem költök rá eleget. Nem költök rá elég rendszeresen és elég nagy összegeket. Csak képzelj el egy ilyen vitát, amikor én a szűkös anyagi kereteimről magyarázkodok kínosan, miközben Ő arra próbálja felhívni a figyelmem, hogy soha nem kap tőlem semmit (ami bár nem igaz, de valóban lehet, hogy nem olyanokat kap, amilyeneket szerinte Ő megérdemelne) és egyáltalán én nem tudok sem meglepetést, sem pedig örömet okozni neki. Csak képzelj el egy ilyen vitát magad előtt! Ez annyira szürreális, hogy eddig azt hittem, hogy csak buta romantikus vígjátékokban történhetnek meg, hogy a kis csóró lúzer előtt ott toporzékol valami cicababa talpig aranyban, hogy ez csak 18 karátos arany, pedig 24 karátosról volt szó és most mi van, már ennyit sem érdemel! Na, ez nálunk majdnem pontosan így zajlott. Gyorsan eloszlatom a félreértéseket, hogy nem, nem kapott Tőlem eddig soha aranyat, de nagy valószínűleg, ha kapott volna is, lennének ilyen tartalmú vitáink. Soha nem szerettem még senkit ennyire még senkit, mint Őt, de soha nem is alázott meg még egyetlen párom sem ennyire. Én amúgy – ahogy az előző fejezetben ki is fejtettem – a szemtől szembeni megbeszélés híve vagyok. Szóval, mikor elkezdtük ezt a kapcsolatunkat, figyelmeztettem rá, hogy nem vagyok gazdag és én most tulajdonképpen mínuszból kezdtem újra az életem…szóval, ha nincs türelme kivárni, míg megteremtem a megfelelő egzisztenciát, akkor még most szóljon, és ne kezdjünk el semmit! Igen, jó előre felhívtam erre a figyelmét. Most, amikor a jómadarak pont Karácsony előtt benyelték a fizetésemet, szintén őszintén vállaltam ezt előtte, hogy nem biztos, hogy drága ajándékokat tudok majd prezentálni neki. Erre természetesen ki is akadt rendesen, mondván azt, hogy Ő ennél többet érdemel és egész egyszerűen Ő nem akar azon kínlódni, hogy amikor Neki megtetszik valami, akkor én azért mennyit éhezek majd. A dologhoz hozzátartozik, hogy bár van munkája, van fizetése, de Ő ugye otthon él, anyuciék eltartják úgy, hogy tulajdonképpen azért nem olyan hatalmas dolog ilyen körülmények között luxusról álmodozni. Az már mellékes, hogy én lakbért fizetek, egyedül tartom fent magam és még úgyis igyekszem a lehető leginkább megfelelni mindenki elvárásának, hogy 100.000-eimmel lépnek le idióta álgengszterek. S itt most nem az én anyagi problémáimon van a hangsúly, mert soha egyetlen fillért sem kértem Tőle kölcsön és nem is fogok. Hanem, sokkal inkább az elvárásokon. Olyan életvitelt akar magának, amit én jelenleg még nem tudok, biztosítani számára DE cserébe ugye Ő maga sem lenne képes rá a saját erejéből. Marad tehát, az álmodozás a lottó ötösről és a tehetetlen düh, ha szembesül vele, hogy a pasija már megint nem milliomos. Van erre egy nagyon jó példám, amit azt hiszem mindenki érteni fog, ha leírok – rajta kívül természetesen. Mikor közöltem vele, hogy ez a 100.000Ft. –igencsak hiányzik a kasszámból, így sajnos túl drága Karácsonyi ajándékokat most nem fogok tudni beszerezni, DE minden erőmmel és tudásommal azon leszek, hogy ne szenvedjen semmiben hiányt és ne bánja meg, hogy esetleg engem választ és rám szánja az idejét, mit lépett?! Naná, hogy azonnal elkezdte szervezni a Szilveszteri buliját valami új barátnőjével egy szomszéd településen lévő gyakorlatilag kocsmába, ahol az 1500 forintos belépőért „bulizhatta” volna végig az éjszakát. Erre a magyarázata: „Hát, én abból már azért kinőttem, hogy valami ingyenes rendezvényre menjek el, meg én amúgy is megfogadtam magamnak, hogy idén Szilveszterkor valami kiöltözős buliba fogok menni!” – igaz, azt elfelejtette hozzá tenni, hogy „természetesen nélküled!” De nekem még csak ezzel se lenne bajom…fiatal…érezze jól magát…de csak nekem esik rosszul, csak nekem szúrja a szemem, hogy automatikusan lemondott rólam, valami 1500 forintos buli kedvéért?! Ez így normális?! Egy párkapcsolatban ez így korrekt, természetes, igazságos?! Önző vagyok, hogy én akkor is Őt választanám, ha teszem fel, csak egy sétára telne neki a főutcán?! Igen, szerinte igen! Már írom is, honnan tudom: Miközben ugyanis ezen annyira összevesztünk, hogy gyermeteg módon kitörölt az ismerősei közül és még le is tiltott, valami véletlen folytán kiderült, hogy amit én „szerény” ajándéknak (meglepetésnek) szántam Szilveszterre - az minő galádság – épp tizenkétszerese értékű annak, ahova Ő készült a frissen szerzett barátnőjével! S képzeljétek el: Hát, nem egyből sokkal elnézőbb lett velem?! Hát, nem azonnal megbocsátotta az összes csúnya – gonosz – mocskos sértésemet, amik miatt előtte 2 órával tiltott le?! S nem fogjátok elhinni: Hát, nem Ő maga oldotta fel ezt a tiltást és jelölt vissza ismerősnek szinte azonnal?! Ez biztosan csak véletlen, ugye?! Tuti, hogy csak én vagyok ennyire paranoid és ezzel is tuti csak le akarom járatni Őt a világ előtt, igaz?! Mert amúgy nyilván nem a 12.000Ft.-os belépős buli miatt bocsátott meg szinte azonnal, ugye?! Csak gyorsan átértékelte a helyzetet és rájött, hogy mégis szeret engem…sőt, jobban szeret, mint a barátnőjét, meg azt a kocsmát, ahova automatikusan belépőt foglalt, amikor tudattam vele, hogy nem igazán vagyok anyagilag most jó helyzetben. Ugye, jól gondolom?! Sőt, tovább megyek ebbe a beteg fantáziálásba: Ha most azt mondanám neki, hogy elhagytam a jegyeket, vagy mit tudom én, elmarad a rendezvény, tehát megint csak pusztán egyedül én lennék terítéken, akkor Ő attól még ugyan úgy jönne hozzám, igaz?! Ugyanolyan kedvvel és lelkesedéssel, amikor simán nem jött a nyáron se egy vacak majális miatt… Igen, biztosan! Hiszen a Télapó is létezik és a rénszarvasok az égen húzzák a szánkóját is. A helyzet amúgy borzasztóan egyszerű! Tényleg, sokkal egyszerűbb, mint ahogyan azt én most ide leírtam. Mert ennek csak két lehetséges magyarázata lehet! Csak kettő! Az egyik, hogy én vagyok túl kicsinyes és önző, hogy zokon veszem, hogy automatikusan fontosabb tud lenni a páromnál egy szar 1500 Ft-os szilveszteri tivornya, mint én magam. A másik pedig, hogy talán Ő a túl anyagias. Bár, ugye az utóbbi természetesen kizárt. Áh, biztos, hogy csak én lihegem ezt túl… Éppen ezért, ma megkérdeztem erről 3 teljesen kívülálló személyt. Annyira kívülállók voltak, hogy nem is bent a lakásban kérdeztem meg őket! :) A komolyságot félretéve, tényleg teljesen elfogulatlanok voltak mindhárman, mert bár az ismerőseim, de valójában – magánemberként – nem ismernek sem engem, sem a páromat. Mindhárman (két nő, egy férfi) egybehangzóan letették a voksukat az egyik verzió mellett. (Azért volt több Nő, mert a női észjárásról, úgy gondoltam a Nők a legkompetensebbek…) Mégis, most az egy szem Férfi véleményét osztom meg veletek, aki 44 éves és az egyik legismertebb biztosítónak a vezérigazgatója: „Nézd Ákos! A helyzet világos. Ha a pasinak nincsen anyagi megtakarítása és mindent, amit keres, arra a csajra fordítja, mert az ezt várja el tőle, akkor soha nem alakul ki az anyagi biztonság. Nem lesz profit, ha úgy jobban tetszik. Csak deficit, hiány. Mondjuk, én megnézném azt a legényt is, akinek ez jó, így és aki minden keresetét azonnal rákölti valami kis cafkára azér’ hogy az nehogy elhagyja akkor, ha ezt nem csinálja! Zsarolás ez amúgy. De sok ilyen van ebben az országban egyébként. Nekünk is ezer meg ezer ilyen ügyfelünk van. A pénzéhes szajha eltartatja magát valami hülyével, mert egymaga nem tudna olyan színvonalat elérni. Aztán a hülyegyerek eladósodik, a csaj meg majd repül a következő hülyére.” – idézet vége. Kemény. Mondjuk az érződött a sorain is, hogy nem tudja levetőzni a biztosítási szakember jelmezét egy percig se. :) Én azonban valószínűleg gyermekien naiv vagyok ebben a tekintetben, mert hiszem azt, hogy csak a képzelet játéka mindez. Ez csak a látszat és tuti, hogy valami hatalmas félreértés az egész. Ezt hiszem, ebben hiszek. Legalábbis ezzel nyugtatgatom magam. Nem olyan emberbe szerettem bele ugyanis, aki ennyire kifordulna magából. Nem beszélve arról, hogy azt gondolom, hogy az ilyen távkapcsolatok sajátossága ez is, hogy az ember olyasmit kezd látni, ami nincs is. Mire azonban véget ér a vita, már van, hiszen maga a vita teremti meg közben. Hiszem azt, hogy az együttélés, az összeköltözés segítene csak igazán megismerni a másikat. Ahogy a közmondás is tartja: „Lakva ismerszik meg a Lakat!” Hamarosan talán véget ér az a program, ami a világ végéhez köti, s ha nem ábrándítom ki magamból teljesen az ilyen bejegyzéseimmel, amibe világgá ordítom a kapcsolatunk intimitásait, talán szavaz nekem annyi bizalmat, hogy megpróbálhatjuk együtt, közösen. Bár, ez után a bejegyzésem után kétlem. Ilyenkor mindig ugyanazt a kiátkozási szertartást csináljuk végig, amiben soha, egyetlen percre sem torpan meg és gondol bele abba, hogy mi van, ha simán csak igazam van…legalább egy kicsit…és nem azért írok le ilyesmiket, mert pusztán szórakozásból le akarom járatni azt, akit szeretek. Nem. Ennek az lesz a következménye majd, hogy biztos majd megint tiszta erőből letöröl, letilt, leszid, meg minden, aminek segítéségével kifejezni tudja, hogy mekkora egy szemét állat vagyok és, hogy én mennyire rosszul látom mindezt és, hogy ez az egész tulajdonképpen az én hibám. A legalapvetőbb kérdésekre is ez szokott a válasz lenni. Tényleg még azokra is, amikre egyszerűen nem születhet ilyen válasz. S most joggal merülhet fel a kérdés, hogy akkor mit szeretek mégis benne?! Talán…talán épp azt, hogy ennyire nehéz vele. Azt, hogy vért kell izzadnom egyetlen olyan percért is, ami normális. A sors nagyon kegyes volt velem az eddigi életemben, de azt hiszem, hogy most a személyében minden eddigi sikeremet egyszerre próbálja visszavenni. De nem adom fel! Sosem sikerült még semmit. Sosem veszítek ugyanis. Nem tudok! Csak nyerek vagy tanulok, de sosem veszítek! Pontosan tudom, hogy életem legnagyobb szerelmébe botlottam most. Ha olyan ember amilyennek tűnik, ha nem. Teljesen mindegy, mert nem eresztem ki a kezemből, azt, amiért ennyit küzdöttem. Ha kell ölök, ha kell, meghalok: Érte megéri! Egy jelenettel búcsúzom a kedvenc filmemből (Good Will Hunting) aminek története sokak szerint szinte rólam szól. Ma megint megnéztem délután és még mindig borzasztóan mély nyugalommal tölt el a mondanivalója. Az, hogy létezik mindenkinek egy jó oldala, amihez nem férhet hozzá bárki. Ami csak kiválasztottak számára elérhető és számukra is, csak kitartó és kemény munkával. Szóval, ha érdekel a kis szösszenet:
