Üdvözlök mindenkit!
Megint eltelt fél év, én pedig szállítom az ilyenkor esedékes blog bejegyzést. Bár, ahogy így jobban belegondolok…talán Május környékén ültem így le ide utoljára s vetettem képernyőre a gondolataimat. Félelmetes, hogy milyen gyorsan telik az idő. Mikor elkezdtem blogot írni, akkor nem ritkán előfordult, hogy naponta jelentek meg a firkálmányaim. Sőt, volt, hogy naponta több is. Persze, nyilván nem ilyen 4 – 5 órán át gépelt kisregények, amilyet épp most is írok, hanem rövidke 30 – 40 soros kis könnyű szösszenetek az adott nap történéseiről. Így lehettem Aranytoll, meg GoldenBlog díjas, meg így volt másfél milliós olvasói gárdám. Aztán történt valami és már nem volt időm (meg kedvem se) gondozni ezt a méretű közönséget és talán hanyagságból, talán butaságból, de hagytam elhalni az irántam táplált érdeklődést. Akkoriban még nem annyira lehetett ezzel pénzt keresni, amivel viszont tudtam, arra szükségem volt s az el is vonta az időm és a figyelmem a blog írásról. Így jutottam el addig, hogy most már csak félévente születnek nagyobb terjedelmű írásaim, annak a kb. 5 olvasónak, aki véletlenül a blogomba téved valahogy.
Ez az év is elég mozgalmasra sikerült. Voltak benne profitok, voltak benne deficitek is. S volt benne egy állandó változó: Én. Azt hiszem, kezdek felnőni, mert egyre gyakrabban jut eszembe a család és rémiszt meg a tudat, hogy egyre kevesebb esélyem van saját családot alapítani. A pasik többsége ezt tuti nem értené, mert szerintük a családalapítás abból áll, hogy nem védekezik a partner. Nos, számomra ez kezdettől fogva másról szólt. A család – vagy annak alapítása - komoly dolog. Persze, lehet ezt komolytalanul is csinálni, de annak eddig mindig az lett a vége, hogy mindenki megbánta, aki részt vett benne – főleg az utód, ami egy ilyen közegben volt kénytelen megszületni. Szóval, 2 év múlva 40 leszek és nincs semmim. Ez borzasztóan nyomaszt. Egy albérletben élek és, ha nem történik valami hatalmas csoda, vagy nem nyerek a Lottóm (nem nyerek) akkor ebben a vegetatív állapotban fog véget érni az életem. Ezen is sokat gondolkoztam, hogy tényleg ennyi az életünk?! Szép sorban elhasználódnak a szerveink és meghalunk?! Ennyi?! Kevésnek érzem. Amúgy tudtátok, hogy a végelgyengülés a halálozási okok listáján a mindössze a 9. helyen vesztegel?! A listát egyébként, magasan azok vezetik, akik magukra haragítottak. ;) Szóval, nem tudom, hogy ez a korom előrehaladásának a következménye-e, vagy simán csak kicsit érettebb lettem az elmúlt évben, de súlyos depresszió ült rám az év utolsó hetében. Nálam mondjuk már a karácsonyt túlélni is művészet volt mindid is, mert a legértelmetlenebb ünnepnek tartom az évben, de ha még egyedül is vagy ebben az időszakban, akkor az felér egy zombi állapottal. S higgyétek el, egy magamfajtának az a legnagyobb büntetés, ha önmagával zárják össze. Iszonyat károkat tudok tenni magamban. Nem fizikai értelemben, mentálisan. Nincs elementárisabb erő a szeretetnél – és a szeretni akarásnál. Azt hiszem, ez még talán a fajfenntartás ösztönénél is erősebb. Amikor szeretni vágyunk, de nincs kit. Ha pedig csak úgy random választasz erre valakit, akkor Ő értetlenül bámul bele az arcodba, hogy mégis mi a bajod?! A múlt évem (de furán hangzik ez) úgy indult, hogy átköltöztem Ceglédre. Valami fura érzés azt mondatta velem, hogy környezetváltozásra van szükségem, a Jagicza Tünde rémálom után. Beköltöztem tehát, egy ismerősömhöz Cegléden s onnan jártam be a fővárosba dolgozni. Eleinte iszonyatosan élveztem. Környezetváltozás, családi idill, meg még napi rendszerességgel is alázhattam és nézhettem hülyének napi kétszer a MÁV jegyvizsgálóit. Aztán 1 – 2 hónap múlva elkezdett szúrni ez a fészek. Az ismerősről kiderült, hogy súlyosan rasszista és, hogy Ő azért szerette volna, ha „kimozdulok” Pestről, hogy hátha mi akkor majd jól összemelegszünk. Hát, nekem nem voltak ilyen terveim. S mikor erről tájékoztattam, az addigi kedves vendéglátás, egyfajta fura boszorkányüldözésre kezdett hasonlítani. Ahol csak tudott akadályozott és keresztbe próbált tenni nekem az, aki amúgy épp az ellenkezője miatt ajánlotta fel az albérletet. Nyáron szépen vissza is költöztem a fővárosba. Nem mintha, nem tudtam volna még tűrni ezt a fajta röhejes szemétkedést, nem. Más oka volt. Képtelen voltam tovább nézni a család 4 éves fiújának tudatos és módszeres Jobbikossá nevelését. Anyuci olyan szinten volt rasszista, hogy nem is fért igazán a 170 kilós kis testecskéjébe, ezért bőven adott belőle az egy szem pici fiának. Ettől pedig a gyomrom fordult ki.
Visszatérésem után – ahogy már említettem – bőven részesített az élet profitban és deficitben is. Menjünk, mondjuk fordított sorrendben!
Kezdjük hát, a deficittel…
2017 veszteségei leginkább barátoknak hitt emberek elvesztésében mutatkozott meg. Az elvesztésüket itt nem kell szó szerint érteni, de a sors próbára tette őket a barátságunk tekintetében, ahol pedig Ők csúnyán elbuktak ezen a próbán. Érdekes, hogy közülük mindenki az év második felében selejtezte ki magát a szívemből. Az első maga Tiborcz barátom volt, akivel több tíz éve ismertük egymást. Egy kis kultúrház elnyomott kis rendszergazdája volt, akit akkor ismertem meg, amikor dühömbe feltörtem az egész Istenverte hálózatukat, mert a fő könyvtáros köcsög velem akart szórakozni, mikor beszóltam neki, hogy a könyvtárat rendszeresen látogató 60 körüli csóka feszt állatpornókat néz a könyvtár gépein és ezzel kéne kezdenie valamit – hiszen az Ő dolga. Mivel a szóban forgó nyugger papa a könyvtár egyik „törzs olvasója” volt, így Őt nem hurcolhatták meg azzal, hogy felszólítják, hogy ilyesmit NE tegyen mikor mellette 10 – 12 éves sakk szakkörös gyerkőcök ülnek (meg úgy általában nem kéne ilyesmiket tenni egy könyvtárban). Megtettem hát, én az akaratgyenge könyvtáros miatt. Egy csapásra közellenség lettem, aminek az lett az eredménye, hogy engem tiltottak ki a kultúrházból. Pontosabban próbáltak, de abszolút nem vettem ezt komolyan. A vége az lett, hogy feltörtem azt a rendszert, amitől tiltani próbáltak. Itt jött a képbe Tiborcz barátom, akit tulajdonképpen rám küldtek, mint a hely rendszergazdáját, hogy engem már pedig kapjon el és zárjon ki a rendszerből. Ezzel már amúgy a sokadik hibát követték el. Tiborcz akkoriban egy kis csendes, kövér huszonéves fiú volt, aki a légynek sem tudott ártani, s aki egy hűtőláda méretű mangalica mellett vegetált, akit a barátnőjének gondolt. Szóval, ahhoz képest, hogy minket ellenségnek szántak, mégis egész gyorsan és elég hamar lettünk elválaszthatatlan barátok. S bár nem szoktam dicsérgetni önmagam, de elég komoly részem van abban, hogy Tiborcz ma már, nem abban a lerobban Kultúrházban rendszergazdáskodik, hanem a világ egyik legnagyobb cégének vezető informatikusa. 3 év leforgása alatt hirtelen élete lett, karrierje, szerelme, gyermeke, lakása, s több kocsija. Ehhez nem kellett mást tenni, mint ott állni mindig mögötte s néha motiválni, biztatatni, amit senki nem tette meg a környezetében. Néha el kellett neki mesélni, hogy Ő mennyire értékes ember valójában, mennyi mindenre viheti még és igen, a mostani kihívást jelentő feladatot is tökéletesen fogja megoldani, mert képes, rá és mert a tudása kimeríthetetlen. Az idő rohamtempóban telt s Tiborcz szép sorban tette, amire én képesnek mondtam. A vége ugyanaz lett, ami ilyenkor szokott: Természetessé vált. Hétköznapi rutin lett abból a mentális tartalomból, amit kinyert belőlem. Nem egyszer írtam Neki, hogy kicsit beszélgessünk, ápoljuk a barátságunkat, ne csak akkor keressük egymást, mikor valamit akarunk a másiktól. Tiborcz azonban nem ért már rá ilyesmikre. Karrierje lett és családja. A fontossági sorrendje legvégén kullogtam úgy, hogy egyáltalán a fontossági sorrendjét is nekem köszönhette. A kegyelemdöfés nyáron következett be. Szólt, hogy eladóvá vált az Ő híres „gamer pc”-je. Nem akarom-e megvenni. Anyagilag megengedhettem magamnak és akkoriban tényleg gondolkoztam azon, hogy lehet vennem, kéne egy asztali számítógépet is, ahol a komolyabb erőforrást igénylő videós munkáimat vághatom. Nem nagyon vagyok számítógépes konfigurációkból kiművelve nagyon, ezért néhányszor azért rákérdeztem, hogy „ez tényleg gamer pc, futni fognak rajta a dolgok rendesen?!” szinte sértődötten írt vissza, hogy természetesen, majd át is küldött egy kisebb listát arról, hogy milyen 2016-os, 2017-es játékok futnak rajta simán. Megnyugodtam. El is mentem érte, majd örömittasan cipeltem haza az új szerzeményt. Sőt, vettem hozzá pluszba új monitort, új egeret, új egérpadot, stb. Kiegészítőket. Az első meglepetés rögtön az első bekapcsolás után ért: Nem annyira akart felállni a Window’s. Gondoltam, biztos csak kicsit megviselte az utazással járó zötykölődés. Hát, nem. 1 hét leforgása alatt kiderült szép sorban minden. Az első, hogy ezen egyáltalán nem futnak a felsorolt játékok és soha nem is futottak, hiszen egy ezer éves, régi középkategóriás (2007-es!!!) videokártya volt benne. Akiknek ez így nem mond semmit, annak viszonyításképpen annyit írok, hogy olyan ez, mintha most (2018-ban) egy IBM586-os géppel akarnának netezni, amin Window’s 95-ös fut. Esélytelen. Mikor ezzel szembesítettem, azt mondta, hogy simán csak tévedek. S még ezt is elhittem Neki! Pár percig… Utána viszont nem voltam lusta elhurcolni ezt a rohadt nehéz vackot 3 teljesen független számítógép szervizbe is és szakvéleményt kérni mindegyiktől szép sorban. Mind ugyanazt a diagnózist adta! Az összes! Megdöbbentem. Volt, amelyik egyenesen azt mondta, hogy ez így, még igazán netezni sem elég, még annak sem felel meg…nem, hogy 2017-es játékokat futtatni. Átküldtem ezeket az állásfoglalásokat Tiborcz „barátomnak”. Azóta sem tudott semmit reagálni rá. Jó sokáig lüktetett bennem a düh és még az is megfordult a fejemben, hogy elviszem, a munkahelyére s ott vágom a fejéhez, de aztán a dühöm lecsengett és ezt nem tettem meg. A gép árát természetesen nem adta vissza. S igen, én is lehettem volna körültekintőbb, kipróbálhattam volna, mielőtt megveszem, de erre nem volt lehetőség, hiszen Tiborcznak ugye karrierje van ám, meg családja s ilyesmire nincs ám ideje. Arról nem beszélve, hogy kibe bízzon meg az ember, ha nem egy évek óta tartó barátságában?! A gép az óta a szekrény mélyén szunnyad s már akkor dührohamot kapok, ha csak kinyitom a szekrényt s meglátom. Jah és a dolog pikantériája az volt, hogy mikor úgy döntöttem, újratelepítem a Window’s-t a gépen, nem igazán tudtam megtenni. Ugyanis a CD tálca, egészen egyszerűen nem nyílt ki, amire rátehetnénk a lemezt és ahonnan feltelepíthetnénk az operációs rendszert. Kérdezem tőle: Azt, hogy lehet kinyitni?! Válasz: „Jah, azt sehogy, mert kikötöttem régen és lefelejtettem visszakötni az óta is!” Gratulálok…
A következő lángész: Szilvia! Nos, azt hiszem, az Ő elvesztése még a kikupált Tiborcz barátomnál is jobban megviselt, mert Őt még régebben ismertem. 2002 körül lettünk kollégák a hírhedt Paradise Solution nevű cégnél. Szilvia volt a 30 fős banda kakukktojása. Soha, senki nem beszélgetett vele. Mikor mentünk ebédelni, vagy szünetre, vagy haza, Ő mindig ugyanannál a kis asztalnál gubbasztott a sarokban egyedül. Néha váltott vele 1 – 2 szót a szolgálatban lévő supervisor, de amúgy senki nem szólt hozzá. Olyan volt, mint valami dísztárgy, mint egy unalmas kép a falon. Ez engem zavart, ezért egyik nap leültem mellé és szóba elegyedtem Vele. Egy ideig csak üresen bámult az arcomba s hallgatta a baromságaimat, majd egyszer csak olyasmi történt, amire senki nem számított: Szilvia megszólalt! Képzeljétek el! Katartikus pillanat volt! Máig emlékszem, az első mondatára. Így hangzott: Te amúgy pszichopata vagy?! – utalva arra, hogy nem lehetek normális, hogy én pont Vele akarok beszélgetni. Pedig vele akartam. Barátság született ebből a találkozásból. Szilvia születési rendellenességben szenved – vagy valami ilyesmi. Sokszor elmondta, hogy a születésekor agyvérzést, vagy agy….valamit kapott, ezért bizonyos dolgok neki több időt vesznek igénybe. Kicsit mintha értelmi fogyatékos lenne, vagy nem tudom mit akart ezzel. A dolog legszebb része, hogy Szilvia, ilyen képességek birtokában diplomázott le s lett belőle magyar – történelem szakos tanár. 27 éves volt, mikor megismertem. Úgy nézett ki, mint valami megkeseredett nyugdíjas. Otthonkákba járt, kis mellényekbe és nem csak, hogy köszönőviszonyba sem volt a divattal, miközben a kolléganők többsége miniben, meg mélyen dekoltált ingekben hergelte a pasikat, de tökéletesen lemondott a nőiességben. Szilvia volt a rút kis kacsa a bandában. Nem tetszett, ahogy a lányok a szünetben gúnyolódnak a kinézetén és kinevetik, ezért kezdeni akartam valamit a helyzettel. Nem normális, hogy egy 27 éves fiatal lány a saját nagyanyja cuccaiban jár-kel. S bár nem ide tartozik, de meg voltam győződve róla, hogy Szilvi baby nem csak pasit nem látott még meztelenül életében, de még tökéletesen szűz is. Nos, életem egyik legnagyobb tévedése volt ez a tézis. Szilvia nem csak szűz nem volt, de már túl volt egy csupa nagybetűs házasságon is, valami dúsgazdag zsidó gyerekkel. Szilvia egy elvált Nő volt, akit annyira megviselt a mindössze 1 évig tartó házasságának a kudarca, hogy ebbe szépen bele is rokkant, ahogy kell! Megdöbbentem! – ami, azért nálam elég ritka. Ahogy egyre beljebb kerültem ezeken a tudatosan magára vett védelmi héjakon, szép lassan kiderült, hogy Ő tulajdonképpen most épp vezekel a múltjában (vélten) elkövetett hibáiért. Lemondott önmagáról, a nőiességéről, az élete további örömeiről. Nem hagyhattam ebben a hitben. Volt, hogy éjszakákon át sétáltunk és beszélgettünk. Akkoriban nekem is komoly érzelmi válságom volt az akkori exem miatt, de aztán nekem jött egy új szerelem, így már a beszélgetéseink nem arról szóltak, hogy egymás fájdalmait próbáltuk túllicitálni. Szóval, szinte teljes egészében a Szilvia újrateremtésén dolgoztam. Annyira, hogy egyszer még az akkori párommal is elvittük vásárolni, hogy végre Nőt csináljunk belőle s vettünk neki egy halom tangát, meg miniszoknyát, meg minden olyasmit, ami szerintünk jól állnak, az amúgy teljesen jó alakján. (Ezek valószínűleg soha nem voltak rajta, ahogy Őt ismerem.) Szilvia sorsát nem csak a saját fogyatékossága, a lelki katasztrófája és a bolond családja (apuci alkoholista, anyuci éretlen) tette nehézzé, hanem a húga is. Szilvia húga az Ő tökéletes ellentéte. Gyönyörű nő! Lélegzetelállítóan szép Nő! Mintha nem is egy vérvonalból származnának. Szilvia tehát, a saját családján belül is a rút kiskacsa szerepét játszotta. A húga pedig egyáltalán nem titkolta el, hogy mennyire nem tud azonosulni a nővére szerepével s nem egyszer a tudtára adta, hogy nem szívesen mutatkozik vele sehol, mert szégyelli, hogy otthonkákban parádézik s nem egyszer kérdezték már meg tőle, hogy a nagyanyját miért hozta magával. Szóval, bárhova is ment Szilvia, mindig jókora pofonokat kapott. Hol az önérzete, hol a nőiessége, hol az önbecsülése. A baj sokkal nagyobb volt, mint hittem. Kötelességemnek éreztem segíteni Neki. Bárki megtette volna. A találkozásaink napi rendszerességűvé váltak és olykor akkora terjedelmű levelekben méltattam a tökéletesen elnyomott szépségét és kvalitásait, mint egy ilyen blog bejegyzés. (Pont, ahogy az előző személynél…) S egyszer csak olvadni kezdett a jég: Szilvia néha már mosolygott is! A vége az lett, hogy képzeljétek: Egyenesen bepasizott a lány, aki előtte hónapokon keresztül gubbasztott a szemüvege mögött egy sarokban. Örültem neki! Lassan magára talál. Mikor legutóbb megkérdeztem Tőle, hogy van a pasija, csak visszakérdezett: Melyik?! – picit átesett a ló túloldalára. J Nála is volt olyan periódus, hogy elkezdett hanyagolni, hogy külön leveleket kellett írnom arról, hogy miről szól egy barátság – szerintem – de hát Neki is karrierje lett, meg pasija ( i ) így naná, hogy a fontossági sorrend legalján kullogtam nagyon hamar. A kegyelemdöfés egy iszonyatosan elrontott weboldal képén érkezett. Szilvia valami brókercég üdvöskéje már pár éve, ahol biztosításokat értékesítenek. A „cég” készített egy honlapot, hogy az ügyfelek könnyebben megtalálhassák őket az Interneten. Szilvia pedig tök büszkén megosztotta ezt a Facebook oldalán s felszólított mindenkit, hogy nézze, csodálja és terjessze, mert most már az Interneten is elérhetőek a szolgáltatásaik. Elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem ezt a honlapot. Nem szabad lett volna. Ha akkor nem nézem meg, Szilvia még mindig a „barátom” lenne. De nem az. Szóval, megnéztem ezt az Istenverte weboldalt és elképedtem! Iszonyatosan gagyi volt. Unatkozó hatodikos számtech szakkörös kamaszok jobbat dobnának össze 1 óra alatt, mint amit láttam azon, a linken. Iszonyatosan igénytelen, hanyag munka volt. Plusz arról nem beszélve, hogy pénzügyi termékeket forgalmazó weboldalak kapcsán pedig vannak bizonyos tematikai szabályok, mert itt az ember nem fogkeféket, hanem több százezres biztosításokat árul. A gagyi honlap azért bosszantott fel, mert Szilvia pontosan tudja, hogy értek az ilyesmihez és mégsem kérte a tanácsom vagy a segítségem, inkább elkezdett házalni ezzel a selejtes valamivel, ami inkább elriasztja a potenciális ügyfeleket, nem meghozza a kedvüket és bizalmat gerjeszt. Ezt pedig szépen meg is írtam a magam kicsit sem tapintatos stílusában a holnapot reklámozó posztja kommentszekciójába. Szilvia kiborult, Szilvia legjobb barátnője pedig nyíltan állt mellém s adott igazat nekem. Azonnal közellenségek lettünk s a mi Szilvink törölt is az ismerősei közül. Egy vacak weboldal miatt, amivel tuti, hogy az óta sem kerestek egyetlen fillért sem. S ahelyett, hogy félretette volna a mára durván túlfejlett önérzetét és elfogadta volna a felajánlott segítségemet ingyen, inkább törölt az ismerősei közül mondván, hogy több ismerősét már pedig nem fogom megbántani. Igen…egy rohadék vagyok. Hát, így ért véget egy több mint 10 éves barátság egy gagyi weboldal miatt.
Elég sokat kivett belőlem ez a két csúfos kudarcba fulladt barátságszerűség és jó szokásomhoz híven, elég sokáig kerestem önmagamban a hibát, mire oda jutottam, hogy itt tulajdonképpen én voltam az áldozat mindkét esetben. Nem vagyok egy önsajnálkozós típus, de nagyon megviselt, hogy olyan emberek hagytak veszni s velem együtt a barátságunkat, akik azért túlzás nélkül is elég sokat köszönhetnek nekem. Na, mindegy…
Az év nem csak csalódásokból állt – szerencsére. Megismertem két csodálatos embert. A sors fura játéka, hogy kettő elment, kettő jött. Menjünk is szép sorban. Az első Anna. Anna egy húszas évei közepén járó gyönyörű, fiatal lány. (A gyönyörűnek minden betűje vastagon írva!) Lélegzetelállítóan szép Nő. Sokáig gondoltam róla azt, amit szerintem minden ember gondolna, ha ránéz. Történetesen azt, hogy Ő is egy a sok agyatlan szőke szexbomba közül. Nos…nem az. Életem egyik legmeghatározóbb tévedésének jelképe lett Annából. Elképesztően szenzitív Nő s olyan kvalitásokkal rendelkezik, amiket nem hiszem, hogy túl sokan néznének ki belőle. Ha a fővárosban Nő fel, akkor belőle már rég valami celeb modell, vagy szépségkirálynő lenne. 100 évente egyszer születik olyan ember, mint Ő. Nem csak olyan Nő, olyan ember! S ahogy szép lassan egyre jobban megismertem, úgy csodálkoztam rá minden egyes találkozásunk alkalmával arra a piszkosul nagy ellentmondásra, amit Ő a külseje és a belső tulajdonsága között visel. Anna minőségellenőr. Nem tudom mennyire, de ha csak egy picit is annyira, amennyire az élete másik felében, akkor azért Ő elég szigorúan ellenőrizgeti a minőséget abban a japán gyárban, ahol Ő dolgozik már évek óta. S azok kevesek egyike, aki tud főzni! Egy szőke cicababa (remélem, nem bántódik meg ezen a buta szlengen) aki tud főzni! Ráadásul úgy, hogy a pofád leszakad! Emellett gyilkos humora van. A barátságunk elég lassan és nehezen született meg, de végül is csak összejött s ma már egyetlen kivétellel Ő az egyetlen, aki igenis felelősségre von, ha elhanyagolom a barátságunkat, ha nem válaszolok a leveleire és egyáltalán, csak igényli a társaságom. S nem azért mert nem ismer, és még érdekesnek számít a különcségem, hanem mert egy hullámhosszon rezgünk. Néha beüt egy olyan érzés, mintha egy pasi élne a testében, mert olykor vannak olyan beszólásai, hogy még én is másodpercekig csak bámulom a képernyőt, hogy jól látom-e, amit írt. Aztán persze, ezt a tézist mindig cáfolja a mentalitásával, de Anna nem az a típus, akinek, ha beszólnak, elmegy sírdogálni a párnái közé. Anna visszaszól és mosolyogva tép le a fejed. Nem szórakozik, nem viccel és halálosan komolyan veszi az emberi kapcsolatokat. Nagyon szeretem ezt benne.
A második „áldozatom” is nőszemély, Brigitta. Az önmagát csak Pandaként nevező virtuális barátosnőmmel még nem volt alkalmunk személyesen találkozni. Brigi egy fura lány. Sőt, az egész élete is fura. Ott kezdődik, hogy egy BioTech üzletben dolgozik úgy, hogy abszolút nem illik az ott dolgozó eladók külső tulajdonságaik sémájába. Brigi nem 35 kilós és nem fehérjerúddal jött a világra. Persze mozog néha, de nem kér, karácsonyra 5 kilós proteint meg nem fotózza magát rommá tükör előtt pucsítva, mint az ilyen helyen dolgozó fitness cicababákra jellemző. Briginek van egy ilyen sajátos világképe, ami számomra borzasztóan szimpatikus. Nagyon intuitív és mindenről van véleménye. Ösztönszerűen általában az általános értékrendbe beleilleszkedően helyes vélemények. Azon kevés Nők egyike, akivel bármiről lehet őszintén beszélgetni, bármikor! Olykor szoktam is igényelni a véleményét, tanácsait, mert olyan egyedi világnézettel bír, ami sokszor segít megtalálnom a helyes döntést bizonyos dolgokban. Nem mellesleg, helyén van az önbecsülése és kifejezetten szeretem azt benne, hogy tudja hol a helye a világban és, hogy hova halad.
Szóval, volt a 2017-es évnek hozománya és deficitje is, azonban én abban bízom, hogy semmi sem történik ok nélkül. Az életünk olyan, mint egy robogó mozdony: Az állomásokon vannak, akik leszállnak és vannak, akik felszállnak s jönnek velünk tovább. Egy biztos csak: A vonat megy tovább!
Mindig megy tovább!
